“Két és fél éve úgy döntöttem, hogy elég volt a kontrollálatlan és koncepciótlan sportból, futkározásból. Szakemberhez fordulok – szégyelltem magam előtt magam, mivel erős szálak fűztek a versenysporthoz, ezért kicsit ciki volt, hogy külső segítség kell. Igen, gyerekként volt a versenysport. De azóta már annyi idő eltelt, hogy féltettem a szívemet és az izületeimet az „izomzatom memóriájától”. Ez azt jelenti, hogy a versenysportolók hosszabb kihagyás után rendkívül gyorsan jó formába képesek hozni magukat – legalábbis az izomzatot. Emlékszik az izom és lekörözve a tüdő-szív és izületek megfelelő állapotba kerülését könnyen túlpörgeti gazdáját és sérsülés, maradandó kár is lehet az „újra formába hozzuk” projektből. A szenvedélyről itt még nem is beszéltünk…
Szóval szakembert kerestem. Az első alkalommal láttam rajta, hogy nem érti mi a terv: súlyfelesleg nélküli, x éves nőci, aki kicsit vékonyka is, de mit is akar?! Magamnak is nehezen fogalmaztam meg – de végül kibukott: futni természetesen, de legfőképp együtt kosarazni a fiammal, aki akkor 10,5 éves volt. Ma már tudom: nagyot akartam, az idő ellenem dolgozott látszólag. Azóta 13 éves kamasz a gyermek – gyors lett (önmagához képest), technikás és ambiciózus.
A személyi edzőmmel lassan kezdtük. Nagy volt bennem az izgalom és a megfelelni akarás: majd én megmutatom, hogy milyen gyorsan vagyok képes eredményeket elérni. Hát nem éppen így lett! Túlzásokba estem, túledzettem magam, felfáztam a téli futások alkalmával. Vissza kellett venni a tempómból és meg kellett tanulnom a türelmet, mert ragaszkodott az edző a pulzuskontrollos edzésekhez teremben is, kinti futások alkalmával is – ez pedig frusztráló kézifékes módszer, de hosszútávon eredményes.
Futás és termi edzések… Hamar eluntam. Szerencsére találtam valami újat: keresztedzésnek kinéztem magamnak a deepWork-öt. Nagyszerű csoportos edzés, intervall (értsd: váltott intenzitású) mozgás, vegyíti az erősítést, gimnasztikát, nyújtást, lazítást és a jógát. Nagyon fontos eleme a légzés. Néhány napig csak a netet vadásztam erről az edzésformáról, míg végre az első órára elmentem. A döbbenet az óra vége felé kezdődött: minden óra végén, a relaxnál potyogtak a könnyeim, olyan erős katarzisélményeim voltak, hogy szólni sem mertem róla. Aztán egyszer csak bevallottam az óraadónak – csak mosolygot és láthatóan örült. Ez normális – mondta. Én meg már meg voltam róla győződve, hogy (tél vége lévén) béka feneke alatti az idegállapotom. A másik meglepő: az izomlázak helyei voltak – tudtam, hogy gyenge a hátam és a vállam, karom, de hogy képes vagyok fekvőtámaszra, szabályosra, tartani magam plank-ban és ebből nagyon intenzív izomlázam lesz, … erre nem számítottam. Módszeresen erősödtem. Persze voltak kihagyások: betegség, lustaság, nyaralás,… de a futócipő rendre előkerült. Sőt, vettem is magamnak új futócipőt. Sőt, alig hordottat örököltem a gyermektől: életem első márkás, magasszárú kosárcipőjét. Gyarapodott és változott a sportruhatár: a család is kezdett ilyesmivel meglepni az ünnepekre.
Megváltoztattam az életmódom, étrendem – több figyelmet adtam magamnak: lábamnak, vitaminbevitelnek, edzés előtti és utáni étkezéseknek. Nem szélsőségesen, de fokozottan figyelve. És eljött 2017 ősze, amikor egyik vasárnap este végre elmentem az „ötye-kosárra”. Nem haltam bele a 60 perces váltott intenzitású, de időnként nagyon pörgős futkározásba – pedig ez már csak nevében „ötye”, mivel több lett idővel a csapatban a pasi. Diktálták a tempót és bizony az izomzat, a játék szenvedélye vitt is, de nagyon. Tudtam, hogy ez lesz, ezért a pulzusmérőt fel sem raktam (bocsi!) – hetekig nem akartam látni a 180-200-as pulzusom. Bíztam már annyira magamban, az elmúlt majd két évben, hogy csak nem nyírom ki magam.
Annyi élményt kaptam: táborokat, edzéseket, fitness fiestákat, betegségből lábadozásokat, türelemre intést, futóversenyeket és igen, végre kosarazást az azóta 13 évessel (aki elárulta: büszke rám, mert egész jó vagyok a pályán), hogy azt gondoltam: a minimum, hogy megköszönöm. Köszönöm a Royalnak és vendégeinek, akik befogadtak a közösségükbe, köszönöm Klein István személyi edzőnek, Sándor Anikónak és Dobák Tamarának a deepwork, bodyart órákért és futóversenyekért… de legfőképpen magamnak, hogy a döntéseket meghoztam Ignéczi Lilláért.”
– Ignéczi Lilla